X.

Simonnak volt egy vigasza. Az ellenfél nem várt sokáig, hogy tüzetesen átkutassák, vagy szakszerűen összekössék a kezét-lábát. A kocsit minden bizonnyal elég erős ideiglenes börtönnek gondolták. Ami így is volt. Mikor az Angyal nekilendült az ajtóknak, hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy jó ideig fogva tarthatják. Ezért jellemző gondolkodásmódja szerint leült, és igyekezett az út unalmát olyan kényelmessé tenni egy cigarettával, amilyenné csak lehetett. Nyitott szemmel sétált a csapdába, ezért nem siránkozott.

Úgy ítélte meg, hogy a kocsi egy rejtett ösvényen haladt át a fák között, és aztán átbukdácsolt egy mezőn. Ezután útra értek ki, és most már sokkal egyenletesebben haladtak tovább. Az utazás elég rövidnek bizonyult. Tíz vagy tizenöt perc múlva már nem hallotta a forgalom zaját, és az autó alatt az út mind egyenetlenebb és göröngyösebb lett. Aztán szédült kanyarral ismét elhagyták az utat, és néhány másodpercig sima felhajtón szaladhattak, mielőtt a kocsi megállt. Kis ideig hátrált és manőverezett, aztán a gép zaja elhalt. Csekély szünet következett, amit hangok mormolása szakított meg, de nem tudott egyes szavakat kivenni. Lehetséges, hogy a piros szőnyeget terítették ki számára, de ebben valahogy kételkedett. Aztán az ajtók megzördültek, és kitárták. Három erős zseblámpa fénye vetődött rá.

– Ha a legkisebb ellenállást tanúsítom, akkor szitává lyukasztanak, ugye? – kérdezte Simon nyugodtan – Csak meg akarlak kímélni benneteket a szokásos fenyegetésektől…

– Kifelé! – rendelkezett Raddon.

Simon engedelmeskedett. Képtelen volt sokat látni a környezetéből, mert a kocsi omladozó kőbejárat alá hátrált, és a zseblámpák is úgy összpontosultak rajta, minden más úgyszólván sötétben maradt.

Két ember melléje lépett, amikor lába a talajt érintette, és revolverüket az oldalába döfték. A kapun át valami üres, nedves és lakatlan folyosóra tuszkolták előre, míg arccal egy kőfal előtt nem állt. Aztán, míg a fegyver még mindig a gerincébe döfött, gyors és ügyes kezek szaladtak rajta végig. Zsebeit tökéletesen kiürítették, még a cigarettatárcáját, öngyújtóját és aprópénzét is elvették. Az egyik kutató kéz végigsiklott ingujján, és leszedte a karjára szíjazott kést. A Bryerby Houseban adott bemutató után ezt el is lehetett várni – gondolta az Angyal. Boldogabb lett volna azonban, ha nem vették volna észre, amint az annyi más alkalommal történt.

– So! – jött a Z-ember gúnyos hangja. – A kés megvolt valahol, és mi találtuk meg. Gut! A hajigálással már sokat nem ér!

– Most már nem beszélsz úgy mint Dennis, testvér. – felelte az Angyal elismerően, bár semmiféle fegyver nem volt nála. – Lehetséges, hogy nyelvórákat vettél?

Kötelet csavartak a teste előtt összetett kezére. Ismét előre kellett indulnia, és ezúttal veszedelmes meredekségű csigalépcsőn kapaszkodott felfelé. A lépcsők legtöbbje törött és rothadó állapotban volt; recsegtek a súlya alatt. Mint meredek dugóhúzó haladt egy kerek torony belső részében felfelé, ami a lenti hallból egyenesen nyúlt felfelé. Kétségtelen, hogy régebben korlát védte a külső oldalt, de ez már régóta megszűnt, és semmi sem óvta az embert a lenti mélységtől. Tetején az utolsó lépcsőről egy valaha kis toronyszoba padlójára lépett. Ez a szoba most nem volt több, mint szakadozott falú perem a fekete szakadék fölött. A két ablak csupán sötét nyílásnak látszott, amin keresztül a körvonal nélküli semmibe látott. A fal mellé állították a lépcsőkkel szemben, ott, ahol már majdnem vége volt a padlónak. A csuklói körül tekergő kötél szabad végét a feje fölött lógó vaskarikába fűzték és megerősítették.

– Még mindig rághatok – jegyezte meg bírálóan. – Nem vagytok nagyon gondatlanok?

– Ez nem lesz így sokáig – mondta a Z-ember.

Körülbelül harminc kilós, kötéllel körülfont kőtömböt hurcoltak keresztül a padlón, és a kötelet az Angyal bokájára kötötték.

– Még most is rúgni fog? – kérdezte a Z-ember. – Igen?

– Azt hiszem, nem – válaszolta az Angyal.

Ügyesen megmozgatta kezét. Csuklóit csak egy csúsztatható hurok tartotta. Ha a kötél egy kis részét ki tudná húzni, ahol a gyűrűhöz kötötték, akkor ki tudna szabadulni. Csodálkozott rajta, hogy miért kötözték meg ilyen gondatlanul, és a következő pillanatban már tudta, miért. Mintha előre megbeszélt jelre mozdulna, Raddon odalépett, és erőlködve lerúgta az Angyal lábához kötött követ a párkányról. Ez kihúzta az Angyal lábát, és a hurok is megfeszült a karikán. Simon ott függött kifeszítve, és csak a csuklóin tartott kötél mentette meg attól, hogy le ne zuhanjon.

A Z-ember közelebb jött.

– Tudja, miért van itt? – kérdezte. – Mert beledugta az orrát az én ügyeimbe.

– Meglehetősen – ismerte be Simon.

Ebben az elhatárolt térben a lámpák fénye eléggé visszasütött a falakról, hogy lássa a háta mögött álló embereket is. A Z-emberen és Raddonon kívül a társaság harmadik tagja, mint az Angyal gyanította is, Welmont volt, a taxisofőr. A két kisebb Z-ember hátrébb és kétoldalt állt a vezetőjük mögött.

A Z-ember eltette a lámpáját, és kivette zsebéből az Angyal saját kését.

– Meg fogja mondani nekem, mennyit tud? Beszéljen, Angyalom, és akkor a szép arca érintetlen marad.

Megsimogatta a kést kesztyűs kezében, és előremutatott, hogy a fény megcsillant a villogó pengén.

– Szóval most próbáljuk megfagyasztani az áldozat vérét, mi? – kérdezte az Angyal, bár úgy érezte, hogy a csuklóit kitépik a helyükből. – És most jön a híres kozmetikai műtét? Miért nem próbálod ki magadon, fiam? Talán szebb lennél tőle.

– Mondja meg, mit tud! – kiáltotta a Z-ember dühöngve. – Egy percet adok.

– És miután kiköptem mindent, akkor megőrölöd a zúzámat és a megmaradt részeket elégetve a porhanyós őszi talaj alá ásod, igaz? – kérdezte az Angyal gúnyosan. – Nem, nem, csiga. Ez nem elég. Átkozottul kellemetlen vagyok nektek, és addig nem leszel megelégedve, míg halott nem vagyok – mint Mercia Landon.

– Maga bolond! – sziszegte a Z-ember. – Komolyan beszélek!

– Akkor kvittek vagyunk – felelte az Angyal – , de én nem vagyok filmszínész, ezt ne felejtsd el. Ha díszítő jeleidet az arcomra kapirgálod, egy centtel sem csökkented a bevételemet. Meglep a szerénységed. Most, hogy a karmaidban vagyok, legalább is szíjat kellene hasítanod a hátamból.

Tökéletes közömbössége a veszély iránt lélegzetelállító volt. Szemének gúnyos tekintetében, és hangjának hideg megvetésében epikus hősiesség látszott, mintha olyan napokra forgatta volna vissza az idő kerekét, mikor a férfiak ugyanilyen gondtalansággal éltek és haltak. És mialatt beszélt, hallgatózott is. Az események gyorsabban következtek, mint gondolta. A Z-ember felhős madárfészke olyan tényezője volt a mulatságnak, amire nem volt előre felkészülve. Azokon a töredező lépcsőkön nem lehetett könnyen és csöndesen felmászni… Most az idő volt a legfontosabb faktor, és az Angyal kezdett rájönni, hogy ebből sem maradt elég, s ő egy vérszomjas őrülttel került össze.

A Z-ember már csak kartávolságra volt tőle.

– Nem, nem töröm-taposom szét a zúzáját – mondta rekedten. – Megmondom, mit csinálok. Elvágom a kötelet, ami fenntartja magát. És aztán a kő lehúzza magát, és mi levesszük a kötelet; akkor magát baleset érte és leesett. Érti?

Az Angyal nagyon is jól értette. Érezte himbálózó lábai alatt a szédületes ürességet. De azért még mindig mosolygott.

– Hát akkor miért nem csinálod? – kérdezte kötekedve. – Vagy megijedtél?

– Maga idióta! Azt hiszi, vicces!

– Kezd rosszabbodni a kiejtésed, fiam – ugratta az Angyal. – Az a baj, hogy pocsék színész vagy. Mert ha jobb lennél…

– Maga akarta! – mondta a másik rettentő suttogással, és rávágott a kötélre, amelyiken az Angyal lógott.

És ugyanabban a pillanatban az Angyal megjátszotta a maga játékát. Jobb kezének ujjai kinyúltak, elkapták a vas gyűrűt amin lógott, és ráfonódtak. Az izmain végigrohanó feszültség izzó tűkkel szúrta a karját s a vállát, és mégis csöndes nyugodtságot érzett, valami angyali elkerülhetetlenséget, amin semmilyen fájdalom nem tudott áthatolni. Feldühítette a Z-embert, amint akarta is, és minden idegszálával és izmával a kártyák nyújtotta, egyetlen esélyre várt – egyetlen esélyre, amivel megnyerheti a játszmát. És az esély bekövetkezett.

A kötél nem tartotta már, hogy lezuhanjon a biztos halálba, csak ujjainak acélos ereje. És mikor a kötél kettévágódott, a hurok is lecsúszott a csuklójáról. Balkeze szabad lett.

– Ezer köszönet, szívecském – mondta az Angyal.

Még egy sólyomnak is nehezére esett volna a következő mozdulatot szemmel tartani. Mikor a Z-ember hirtelen félelemmel felkiáltott, kovácsolt acélból készült kéz ragadta meg a vállán, és forgatta hátra. Úgy érezte, hogy háttal az Angyalnak került. Aztán az Angyal bal karja ellenfelének balja alá csúszott, felnyúlt a nyakához, és olyan kemény félnelsonban tartotta, mintha kőből faragták volna ki.

– Most pacsirtát fogunk játszani – mondta az Angyal. – Én leszek a pacsirta, és te énekelsz.

Bizonyos mértékig igaza volt, de a Z-ember dala nem annyira pacsirtáéhoz, mint egy vonat sípolásához hasonlított. Sok ember kiszabadulhatott volna abból a fogságból, különösen merthogy az Angyal még mindig kifeszítetten lógott a gyűrű és a fekete űr felé húzó tömb között, de a Z-ember nem értett a birkózáshoz, és minden ereje elhagyta. Sőt az Angyal hüvelykujja a fogoly nyakának egyik oldalán és a többi ujja a másikon halálos szorítással mélyedt az artériákba. Ilyen módon néhány másodperc alatt ájulást lehet előidézni, de Simon előnytelen helyzetben volt, mert a fél erejét a bokáira nehezedő könyörtelen húzás leküzdésére kellett fordítani.

Raddon és Welmont túl későn indultak előre. Az Angyal nevetése az első lépésnél arcukba vágódott.

– Ha bármi történik – mondta irgalom nélkül – a barátotok zuhan le először.

Úgy torpantak meg, mintha láthatatlan falba szaladtak volna, és Raddon arca elfehéredett a zseblámpájának megugró fényében.

– Az Istenért! – zihálta rekedten – várjon…

– Maga az, főnök? – üvöltötte egy békaszerű hang mélyen lent, és az Angyal mosolya a jobb vállába maró fájdalom ellenére még egy árnyalattal ragyogóbb lett.

– Igen, Hoppy. Gyertek fel gyorsan – és figyeljetek a lefelé haladókra. – Keresztülnézett a Z-ember összerogyott testén Raddonra és Welmontra, akik még mindig megmeredten álltak.

– Nem lóghattok meg, hacsak repülni nem tudtok, mondta. – Szeretnétek angyalok lenni?

Nem próbáltak angyalok lenni. Csöndben álltak, míg Hoppy Uniatz felrobogott a tetőre, akit Patricia követett, és elszedte a fegyvereiket. Egy perc múlva fatörzshöz hasonló karok emelték le az Angyalt, és tették biztonságba.

Patricia megérintette az Angyalt, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy él.

– Nincs bajod, szívem? – kérdezte remegve. – Féltem, hogy későn érkezünk. Bezárták a külső ajtót, és Hoppy nem akart zajt csinálni…

Az Angyal megcsókolta.

– Éppen idejében jöttetek – mondta, és a földre eresztette a Z-embert. – Tudod tartani, Hoppy?

– Akár egy ujjal – felelte Uniatz mérgesen.

Egyetlen gyors hoppal, ami egymagában is elég bizonyítéka volt a gúnynevének, felkapta a Z-embert hátulról, és gorillaszerű szorításban tartotta. A Z-ember hasztalanul kapálózott, mint egy légy a gyerek ujjai között. Az Angyal visszavette kését. Megvizsgálta hegyét az ujjával.

– Tartsd csak, Hoppy – mondta komoran. – A pocakja legyen a színpad közepén. Magam is értek a kozmetikához.

Egyetlen gyors mozdulattal, hogy Patricia lélegzete elakadt és becsukta a szemét, mélyen és erősen beledöfte a kését a Z-ember előreugró pocakjába. Hangos süvítés, és a páciens, mint kilyukasztott kerék, lelohadt.

– Szerettem volna tudni, vajon csak nyögni fog-e egyet, vagy robbanni is – mondta az Angyal békésen. – Kinyithatod a szemed, drágám. Nincs semmi csúnyaság a padlón. Ez az ember többnyire levegőben van.

Gyors mozdulattal letépte a másiknak kalapját, szemüvegét és szakállát.

– Miss Sheila Ireland, ha nem tévedek – mormolta az Angyal udvariasan.